Csoda, jel, egyszerű természeti jelenség. Nevezzük, ahogy akarjuk. Középsuliban megtanultuk fizikából: a napfény megtörik a levegőben lévő vízpárában, és egyszerű fénytani folyamatként, hullámhossz alapján színekre bomlik (mert a fény ugyebár hullámtermészetű, a fehér szín az összes többi színből áll össze, estébé). Így jön létre a szivárványkör, melyből mi csak egy körívet látunk.
Egy - azt hiszem, Ír - hiedelem szerint, ha eljutunk oda, ahol a szivárvány leér a földre, megtaláljuk egy kobold elrejtett aranyát, és jogot formálhatunk rá. Az ügyefogyott rajzfilmekben szárnyas pónik nyargalnak az égi hídon. Ha átmegyünk alatta, egy más, csoda-világba juthatunk. Rengeteg ehhez hasonló történetet hallhattunk már, de maximum kisgyerekként hittünk benne, amikor még nem zártuk el magunkat a varázslat és a csoda elől.
De mondok én nektek valamit. Ha az ember úgy érzi, hogy a feje felett összecsaptak a hullámok, ha sem testben, sem lélekben nincs jól, ha túl sokat gondol arra, hogy feladja és valahogy elmenekül a trágyagörgeteg elől, ami felé tart, ahelyett, hogy átugraná és menne tovább, akkor igenis rengeteget számíthat egy ilyen egyszerű természeti jelenség is, felfogás kérdése.
A következő történt: édesapám, aki már réges-rég leszokott az ilyesmiről, tegnap este szürkületkor (6 előtt nem sokkal) berontott a szobába, ahol napok óta az ágyat nyomtam és az antibiotikum mellékhatásától nyögtem, és kihívott az udvarra. Egyenesen a hátsó, keletre néző kertkapuhoz vezetett, ahol megláttam a színoszlopot. Évek óta nem láttam igazi szivárványt, ilyet pedig talán sosem, megbabonázva meredtem rá. Október közepe van, a Nap éppen lement. Az ólomszínű égbolton, a látóterem kellős közepén varázslatos, élénk színekben szinte világított a széles szivárvány, mintha égette volna a szememet. Egyenesen felfelé mutatott, és nem is tudom miért, de könny szökött a szemembe, és a köszönöm szó harsogott a fejemben, hogy kinek és miért, fogalmam sincs. Egy pillanatra felragyogtak a szürke felhők, aztán, bár még komorabb lett a háttér, a szivárvány ugyanúgy ragyogott tovább.Lefényképeztem a telefonommal, de a kép nem sikerült túl jól: sötét lett és egyáltalán nem adja vissza a jelenség tündöklését, sem azt, amit éreztem a hatására. Mintha átmelegítette volna a szívem, és abban a néhány percben, míg bámultam, elöntött a hit, hogy igenis képes leszek ebből a gödörből is kimászni, és az ezután következőkből is.
Igen, szentimentális vagyok. Igen, néha elszalad velem a ló. Teszek és gondolok hülyeségeket, olyan dolgokat képzelek bele szituációkba, amik nincsenek ott, és hajlamos vagyok túlbonyolítani a saját életemet. Néha, ahogy az utóbbi időben is, elfelejtkezem erről, de tudok és merek hinni a csodákban, és ez önmagában elég ahhoz, hogy létre is hozzam azokat, saját magamnak. Erre egyértelmű bizonyíték, hogy most írok, holott hetek óta egy épkézláb mondatot is nehezemre esett kimondani, nemhogy a gondolataimat megfogalmazni.
Tegnap este egy aprócska csodát, egy üzenetet láttam a legjobb pillanatban, amit valaki olyan küldött, aki lát és vigyáz rám. Így van, mert így hiszem, és ez megerősít. Ilyen egyszerű az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése